Története:
Az orgona előfutárai a pánsípok és a tömlővel ellátott dudák, valamint egyes távolkeleti fúvós hangszerek, úgynevezett szájorgonák.
A legrégibb, valóban orgonának nevezhető hangszer az ókori víziorgona, a hidraulosz.A 4. századtól a víziorgona hidraulikus nyomáskiegyenlítő szerkezete helyett egyre inkább a pneumatikus megoldás került előtérbe. A 9. században kezdték az orgonát egyházi zenei célra használni, a 10. században készültek az első nagyobb, szekrény méretű és alakú orgonák. Az orgona méreteinek növekedésével a játék egyre nagyobb fizikai erőkifejtést igényelt, a billentyűzet sok esetben vaskos, nehezen mozdítható emeltyűk sora volt.
A pedálsort a 14. században alkalmazták először. A szélláda, a fújtató és a traktúra tökéletesítésével vált az orgona a szó valódi értelmében hangszerré, első fénykorát a barokkban élte. Ebben nagy szerepe volt Johann Sebastian Bach, és Gottfried Silbermann orgonaépítő, együttműködésének.
A pneumatikus traktúra a 19. század elején, az elektromos a század végén terjedt el. Ezek a technikai megoldások lehetővé tették hatalmas méretű orgonák építését, melyeket a romantikus zenei kor igényelt.
Az orgona volt az egyetlen olyan hangszer, amelyet az egyház nem tiltott be a középkorban (a templomokban), és a későbbiekben is jellemzően templomi hangszer maradt.